A kékszeműfiú olyan, hogy már a tizenötödik oldalon biztosan tudtam azt, miszerint én csak a barnaszeműfiúkat szeretem, esetleg a zöldszeműfiúkat.Iszonyúan nyomaszt a könyv, mindjárt az elejétől kezdve. El is határoztam, hogy odaadom majd a férjemnek, ő szeret furcsa lelkületű emberekről olvasni, én nem igazán.
A kékszeműfiú 42 éves és még az anyjával él. Szorgalmasan írja a webnaplóját, nyilvános és korlátozott hozzáférésű bejegyzésekkel. Az előzőeket olyan stílusban, mintha huszonéves lenne, az utóbbiakból pedig megismerszik az élete. Legalábbis hosszú oldalakon át hittem úgy, hogy ez a rendezőelv, pedig dehogy. Mert egy idő múlva már igazán nem tudtam, hogy ki kivel van. Hogy mi a valóság és mi a fikció.Vagy hogy egyátalán ki kicsoda. Olvasás közben többször megkérdeztem magamtól, hogy értem én ezt? De mikor nemmel válaszoltam, akkor is kitartottam, és örülök,hogy nem adtam fel. Mert a végén kiderül, aminek ki kell. Annyit elárulhatok anélkül, hogy túl nagyot spoilereznék, hogy senki nem az, akinek látszik.
A kékszeműfiú (nevezhetjük őt BB-nek is) minden bejegyzéséhez tartozik egy, az írója által megadott hangulat és zene. Próbáltam úgy olvasni a regényt, hogy közben keresgéltem a YouTube-on, és hallgattam a megadott számokat, a legtöbbjük ismert, szerethető zene. Ha én lennék a kiadó, biztos, hogy egy cd-t is mellékelnék a könyvhöz.
Aztán itt van még Albertine, aki egy különleges rózsa után kapta a nicknevét. Ő szintén írja a blogját, korlátozott hozzáférésű bejegyzésekkel. De a kékszeműfiú, mint a rosszfiukrock webmestere ezeket az írásokat – Albertine tudta nélkül- szintén el tudja olvasni,így helyzeti előnyben van.
Magam igazán hálás vagyok Albertinnek, mert az ő bejegyzései alapján világosodtak meg végre számomra a múltban történtek, és váltak érthetővé a jelen eseményei. A kékszeműfiú bejegyzései alapján ugyanis nehéz lenne kitalálni, hogy mi a valóság és mi az elmeszülemény, főleg ha tudjuk, hogy a fiú íráskurzusokra is jár, és kifejezettem az olvasói visszajelzéseire kíváncsi a leírt sztorik kapcsán.
Van még ám a könyvben sok szereplő, akiket kékszeműfiú és Albertine bejegyzései alapján ismerhetünk meg. Talán nem túlzok, ha azt mondom, kivétel nélkül mind rendelkezik néminemű pszichózissal. Továbbá vannak a történetben meglepően nagy fordulatok. Igazán jóleső érzés, amikor sikerül egyértelműsíteni a történéseket.
A könyv eszembe juttatta a jó öreg Hitchcockot is, Anthony Perkinsre és az ő mamájára már erősen asszociáltam a vége felé. A psziché (és a Psycho) nagy rejtély, az már egyszer biztos.
A könyvet kiolvasván elfogadom, hogy a műfaja pszicho-thriller, az elején azért ebben még nem voltam annyira biztos. Mindenesetre tisztára megkönnyebbültem, mikor befejeztem. Senkinek nem mondanám, hogy kezébe se vegye a könyvet, mert a szerző tehetségéhez és képességeihez kétség sem fér. Sőt, ha igazán bátor és kitartó lennék, elolvasnám még egyszer. De ilyet azért ritkán teszek.
Figyelemmel kísértem mások véleményét is a kékszeműfiúról, melyek szerint a könyv elgondolkodtat arról, hogy hol a határ a való és a virtuális világ közt, vagy hogy mennyire más a blogíró identitása az életben, mint amilyennek láttatja magát a blogján. Nos, nekem olvasáskor nem támadtak hasonló dilemmáim, szerintem nem egy elgondolkodtató, és bármire is tanító, hanem mindössze egy feszültséggel,csavaros fordulatokkal és helyenként brutális történésekkel teli,jól megírt könyvben volt részem. Az izgalmakban időnként megzavart az, hogy a fordító az online szlengben nem annyira járatos.Tuti, hogy nem olvas blogokat, nem msn-ezik és nincs rajta a facebookon.
Nos, végül ki is bírtam, hogy ne hasonlítsam össze a könyvet Joanne Harris más írásával. Ez azért sem volt nehéz, mert az Urak és játékosokat nem olvastam, a többi, általam ismert könyvének stílusa pedig igazán távol áll ettől.Minden esetre én ezen könyv után a szintén erősen az emberi lélekre koncentráló,de számomra oly megnyugtató orosz irodalomhoz nyúlok. Most épp a Szuhanov álomélete fogja helyrebillenteni bennem azt, amit a kékszeműfiú után kell.
Szerintetek?Cserke?