A magyar ugaron a költők elsősorban váteszek voltak mindig, látnokok, akik megmondták melyik irányba induljon el a választott nép a pusztában. Ez így talán sarkítás, de a költészettől ma is azt várjuk, hogy megmondja a tutit élet-halál kérdésekben. Többnyire meg is teszi, ha különböző formában is. Az ötvenes években egészen konkrétan kellett egy személy vagy aktuális ügy, amely mellé a költő odaállt. A sci-fi műfaj magyarországi meghonosítója nem véletlenül szólította fel a parasztokkal és munkásokkal együtt a művészeket is:
Termeljetek! Termeljetek!
a jövőnek és mindannyiunknak!
A hatvanas-hetvenes években is országos problémák foglalkoztatják a költőket, de sokan ekkor a látnoki szerep mellett ennek megfelelő hivatalt is vállalnak. Néha országgyűlési képviselő a titulusuk, néha csak az, hogy költő, aki állami delegációkban vesz részt, halála pedig országos esemény. A nyolcvanas évek, a világ változásával párhuzamosan bagatellizálták a költők szerepét is, és a kilencvenes évek ezt még tovább rontották. A kétezres évek eleje hozott változást. Részben, mert nyilvánvalóvá lett, hogy a költészet és a költő is eladható, mint a mosópor, különösen, ha könnyű kezű, vagyis egyaránt birtokolja a nyelvet és a lírai hagyományt. Másrészt jelentkezett egy olyan nemzedék, amely már ebben a hasadt világban nőtt fel, és a költészetet látja adekvát eszköznek ennek ábrázolására, és amelyet saját képére teremt újra. Tehát van remény.
A hosszú bevezető után nézzük a kiválasztott költőt. A nyolcvanas-kilencvenes években alkotott, amikor nem hallatszott túl messzire a költői aggodalom, különösen nem az olyan, allegóriákban, felvett szerepekben megjelenő, végső kérdéseket feltevő, mint amilyen költőnké volt. Helyzetét talán az is nehezítette, hogy egész életében vidéken élt, bár a költőtársak tisztában voltak jelentőségével. Viszonylag fiatalon meg is halt. Én magam már akkor a korszak (beleértve a jelent is) legnagyobb költőjeként gondoltam rá, amikor pályáját meghatározta súlyos betegsége. A családja és barátai által gondozott remek honlapján található részletes életrajz szerint a ráknak három év kellett, míg le tudta győzni. Ez a három év elég volt arra, hogy kiadjon két jelentős kötetet, amelyben számvetést készített arról, hogy mit is ér az emberélet, és minek is van értéke ebben az életben. Két figura bőrébe bújt párhuzamosan. Az egyik a Hamlet valóságosan soha meg nem jelenő, színlapon nem szereplő figurája, a másik pedig egy kitalált orosz költő, akinek a neve saját nevének tükörfordítása. Ennek a képzelt költőnek a verseiből készített weöresi/psychéi magasságokba emelkedő valódi műfordításokat, amelyek mind az ember porszem voltát írják le a hamleti alak panaszaival együtt. Ami a porszem-élet csúcsait, megismételhetetlen pillanatait illeti, azok kivétel nélkül olyan alkalmak, amikor sikerül közel kerülni egy másik emberhez, amikor eltűnik az én és én közötti határvonal, ha pillanatokra is. Ennek a gondolatnak a kifejezésére olyan alakokat szólaltat meg a világirodalomból és az egyetemes kultúrából, akiknek már a neve is megerősíti, hogy ezekért a pillanatokért érdemes élni. Aeneas, Don José, Carmen szerelmese és Pügmalion beszélnek ezekben a versekben. És Trisztán:
Image may be NSFW.
Clik here to view.
Trisztán sebe | |
„Noch ist kein Schiff zu sehn!” (Richard Wagner: Tristan und Isolde) 1 Sebemből romlott éjszaka szivárog s a holdfény gennye; átvérzem a reggel gézeit; ájulásomban a tenger megbillen, túlfolyik a láthatáron, mint serleg peremén, s az űrbe fröccsen, – kialszik sisteregve csillagom... Reád köszöntöm – félig már vakon – Isten borát, mely habzik-forr előttem: a tengerár sós-keserű vizét, mely elválaszt és mégis összeláncol véled, Izolda, – tajtékos öled örvénylik benne, nyílik és bezárul... Bár elragadna! Fúlhatnék beléd! Halál se kell már nékem kívüled. 2 Mily csodakard hasított rád sebet? Öled a halálon ütött seb, résre nyitott kapu egy más szabásu létbe, hol élő vagy halott vagy, egyremegy, s nappalnak, éjszakának egy a tétje: a kéj. Sötét vizekre szállt hajód, Izolda, és megmámorosodott az árboctól, mit én döftem beléje, – hogy száguldott velem, hogy ringatott! S fehér vitorla: inged hogy dagadt! Jó kapitányod – valld meg! – voltam én. Voltam teérted bélpoklos, lovag, pojáca, koldus, legvégül halott. S nincs még hajó a tenger felszinén. 3 Ha jössz is, késve érkezel, Izolda. Kornwall órája döccen, meg-megáll; kerülgetitek – Marke, a király, s te – egymást, mint nagy- és kismutatója. Ó, bár ki tudnám zökkenteni az időt, mely palotádban megkötött habarcsként, ám énnálam, mint a köd, úgy gomolyog – egyszerre tél, tavasz, nyár, ősz, mióta minden évszakom te lettél: holtomig tartó öröklét, éji verőfény, alkony-virradat... Akárhová is hívsz, követlek önként. Sebem piroslik – nézd! hajnalodom; hallgasd! halálomnak kimondalak. (1992) |
Olvassátok el sokszor, hangosan is.
Most jön a feladat:
1. Mi a költő neve, és civilben mi volt a foglalkozása?
2. Mi volt a nevük élete utolsó éveiben felvett alteregóinak?
3. Nem túlságosan komolyan veendő, de mi köze van a költőnek a budapesti repülőtérhez?
A megfejtéseket április 13-án 20 óráig várom a phzs(kukac)yahoo(pont)com emailcímre. A megfejtéseket kommentben fogom még aznap este közzétenni, a nyertes nevével együtt.
Nyeremények: két könyv (A Hét folyóirat szakácskönyvének reprint kiadása, és az ehhez kapcsolódó dokumentumkötet), valamint egy doboz keksz,amit én sütök. Ebbe már úgyis belejöttem.
A kép az életműsorozat egyik kötetének címlapjáról való.